Élt egyszer egy leány, kinek édesanyja korán elköltözött a másvilágra. Apja nem várt soká, új asszonyt vett magához, ki mostohája lett a lánynak. Volt néki is egy csúf leánya: azt dajkálta, kényeztette naphosszat, s havonta új ruhába öltöztette.
Hanem étel, ital, s a szép ruhákra való nem kerül magától: a leány, s apja szorgos keze nyomán termett minden, mert a mostoha és a csúf leány csak a naplopásra nem volt rest, meg persze arra, hogy a dolgot a nyakukba varrja. Hanem atyja nem bírta soká: egy napon sírba vitte a temérdek dolog. Leánya megkönnyezte, eltemette, s egymaga szorgoskodott tovább. Naphosszat gyomlált, főzött, a padlót súrolta, s naponta a patakra hordta mostohája szennyesét. A gonosz asszony mégis szidta, ahol érte, nem volt sehol nyugta, menedéke szegénynek.
Egy nap aztán már ezzel sem érte be a csúf lélek: fogta mind a lány néhai anyjának ruháit, s a kemencébe dobta, a hamut szétszórta a padlón, majd így szólt.
– Elmegyünk a vásárba, holnap napnyugtára visszatérünk. Seperd össze a hamut, súrold fel a padlót, vagy kivájom a szemed!
Sírt-rítt a szegény leány, ahogy maga maradt. A hamut a markába szedte, kivitte az erdőre, egy árnyas helyre rejtette, s megöntözte árva könnyeivel. Nohát, láss csodát, ahol könnyei a kupacot érték, apró fácska sarjadt, s megszólította az ámuló leányt.
– Egyet se búsulj, édes lányom. Holnapra alma nő ágaimon, gyere vissza, megetetlek. Úgy is tett a leány, s csakugyan: másnapra szép mosolygós almák értek a zsenge fán.
– Egyél csak belőle – biztatta a lányt. Nem kellett szegénynek kétszer mondani: mostohája házában neki nem sok betevő falat jutott. Elámult, ahogy az almába harapott: nem evett még ily ízletes gyümölcsöt. Oly erőre kapott tőle, hogy visszatérve egy óra nem telt belé, elvégezte, mit a mostoha rászabott, s még többet: mire az rusnya lányával hazaért, ragyogott a ház.
Dúlt-fúlt a mostoha, hogy nem fogott ki a lányon, s még temérdek munkát ráhagyott: de kész lett minden idejében, szót nem szólhatott az ostoba némber. Elkezdte hát ütlegelni a szegény teremtést, s kikergette a házból. A szegény lány sírva térdelt az apró fához, ki meghallgatta, s így szólt.
– Egyet se félj, édesem. Törd le egyik ágamat, s üss rá vele az egyik almára.
A leány úgy is tett: ámult mikor egy csapásra csodás aranying termett az alma helyén.
– Öltsd magadra, édes lányom.
A lány úgy tett: felöltötte az aranyinget, megköszönte szépen a fának, majd hazatért.
– Hol jártál, te mihaszna, s honnan loptál aranyinget? – szólt a mostoha, s már ütésre lendítette kezét: de el nem érte vele a leányt: szikrázott az ing, égette a mostoha kezét: feljajdult, s elkapta.
– Na várj csak, te átkozott lélek, apró féreg legyen belőled, ki a port túrja naphosszat, s kire ráléphet bárki emberfia!
Az átok azonban nem fogant meg. Emésztette a mostohát a méreg, dúlt-fúlt, mígnem kiötölte, hogyan árthatna a leánynak.
Félrehívta rusnya lányát, s közölte vele szándékát:
– Mikor aludni tér a mostohanővéred, az aranyinget észrevétlen elhozod.
Úgy tett a lány, elcsente az inget, s vitte az anyjához.
– Öltsd magadra.
Úgy tett a lány, hanem égette a bőrét az ing, sikoltozott fájdalmában. Anyja próbálta levenni róla, de sehogyan sem tudta.
Reggelre kelve a leány észrevette, hogy eltűnt az aranying. Kereste az egész házban: végül a mostoha szobájában lelte meg a földön, két kupac hamu mellett. Mit volt mit tenni: mondott egy imát, s a hamvakat szélnek eresztette. Kitakarította a házat, az aranyinget megtisztította, s magára öltötte.
Éldegélt magában egy darabon, a fácska, s az erdei madarak voltak egyetlen társasága. Hanem egyszer arra járt az ország királyának a fia díszes lovon, s megtorpant a kunyhó előtt.
– Mi szikrázik ebben a kis kalyibában?
Ahogy kijött a lány az udvarra, hogy inni adjon a lovasoknak, a királyfi nem győzte dörzsölni a szemét, úgy káprázott.
– Ki vagy te, szépséges leány, talán az erdő tündére?
A lány nevetve így szólt:
– Nem vagyok én tündér, szegény leány vagyok.
– Legyél bár az ördög lánya, ha te is úgy akarod, tarts velem a palotámba, s légy a hitvesem.
A lány ráállt a szavára, mert neki is igen megtetszett a daliás királyfi. Otthagyta a házat, s vele tartott: csak az aranyinget, s a kis fáról az apró varázságat vitte magával, meg az almájából egy magot.
Kapcsolódó tartalom: #012 Beszélgetés | Gátfutás zsákban -- Nőként megismerni önmagad
kiemelt kép: Cole Keister/Pexels